Első részlet
Második részlet
Harmadik részlet
Ha nincs kedved letölteni, katt a továbbra! :)
Kis elemzés: bár nem olvastam végig egyik részletet se, csak a 2.-at, de ez is elég volt, ugyanis azt a következtetést voltam le, hogy Bosnyák Viktória jobb fordító, mint Rakovszky Zsuzsa! Tobbet használ modernebb szavakat, mint például: heherészett. Úgyhogy hajrá, nyugodtan meg lehet venni csütörtökön!! :D
Első részlet (lehet, hogy nem lesz benne dőlt betű, mert pdf-ből másoltam):
1. ELJEGYZÉS
SENKI SE BÁMUL, GYŐZKÖDTEM MAGAM, senki se bámul. Senki se
bámul.
Mivel azonban nem tudok meggyőzően hazudni, főleg nem
magamnak, kénytelen voltam ellenőrizni a dolgot.
Ahogy ott ültem, és arra vártam, hogy a város három közlekedési
lámpájának egyike zöldre váltson, jobbra sandítottam – Mrs.
Weber egész testével felém fordult, úgy bámult a mikrobuszából.
Pillantását az enyémbe fúrta, én pedig hátrahőköltem, és csak
csodálkozni tudtam, hogy nem kapja el a tekintetét. Még csak
nem is szégyenkezik! Még mindig illetlenségnek számít másokat
bámulni, vagy nem? Ez rám már nem vonatkozik?
Aztán eszembe jutott, hogy a kocsim ablaka sötétített, és valószínűleg
fogalma sincs, hogy én ülök benne, arról meg pláne
nincs, hogy kiszúrtam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy
tulajdonképpen nem is engem bámul, csak az autót.
Az én autómat. Nagyot sóhajtottam.
Balra néztem, és felnyögtem. Két gyalogos a járdán kővé dermedve
tátotta a száját, még a zöldön is elfelejtettek átmenni.
Mögöttük Mr. Marshall meresztette a szemét kis ajándékboltja
kirakatüvegén át. De legalább nem nyomta az orrát az üveghez.
Egyelőre.
A lámpa zöldre váltott, én pedig siettemben, gondolkodás nélkül
a gázra tapostam, normálisan, ahogy kőkori Chevy furgonomat
ösztökéltem volna indulásra.
A motor felbődült, mint a támadó párduc, és a kocsi olyan
hirtelen lőtt ki, hogy a testem belenyomódott a fekete bőrülésbe,
a gyomrom pedig a gerincemhez tapadt.
– Huh! – kapkodtam levegő után, és a lábammal a féket keresgéltem.
Már észhez térve éppen csak érintettem a pedált. Az autó
mégis zökkenve cövekelt le.
Eszem ágában sem volt körülnézni, és szembesülni a nézőközönség
reakciójával. Ha valakinek volt is eddig szemernyi kétsége
afelől, hogy ki vezeti ezt az autót, mostanra garantáltan elpárolgott.
Cipőm orrával óvatosan, fél milliméternyit lenyomtam a
gázpedált, mire a kocsi újra kilőtt.
Végül sikerült elérnem úti célomat, a benzinkutat. Ha nem lett
volna fogytán a benzinem, eszem ágában sincs bejönni a városba.
Sok mindenről hajlandó voltam lemondani, akár a cipőfűzőről vagy
a Pop-Tarts sütiről, csak hogy ne kelljen emberek közé mennem.
Mintha csak versenyen volnék, néhány másodperc alatt lekaptam
a tanksapkát, lehúztam a kártyát, és a töltőpisztoly már
bent is volt a tankban. Azt persze nem tudtam megoldani, hogy
a számláló gyorsabban pörögjön. Csigalassúsággal vánszorogtak a
számok, mintha csak engem akarnának bosszantani.
Napsugár egy szál se – tipikus nyirkos nap a Washington megyei
Forksban, mégis úgy éreztem, mintha reflektor szegeződne
rám, főleg a bal kezemen díszelgő finom gyűrűre. Valahányszor
a hátamban éreztem a pillantásokat, a gyűrű mintha neonként
villódzott volna: Ide nézzetek! Ide nézzetek!
Hülyeség ennyire zavarban lenni, ezt én is tudtam. Tényleg számít,
hogy a szüleimen kívül ki mit hord össze az eljegyzésemről?
Az új kocsimról? Arról, hogy valami csoda folytán felvettek az
ország egyik legjobb főiskolájára? A fényes, fekete hitelkártyáról,
ami most is perzseli a zsebemet?
– Kit izgat, mit gondolnak… – motyogtam.
– Bocsánat, mondott valamit, kisasszony? – szólalt meg egy
férfihang.
Odafordultam, s mindjárt azt kívántam, bárcsak ne tettem volna.
Két férfi állt egy flancos terepjáró mellett, amelynek tetejére vadonatúj
kajakokat erősítettek. Egyikük sem engem nézett. Mindketten
a kocsit bűvölték.
A magam részéről fel nem foghattam, mi olyan lenyűgöző rajta.
Igaz, én már arra is büszke vagyok, hogy meg tudom különböztetni
a Toyota, a Ford és a Chevrolet márkajelzését. Ez az autó
fényes fekete volt, elegáns és szép, de nekem akkor is csak egy
autó.
– Ne haragudjon a tolakodásért, de megmondaná, milyen autó
ez, amit vezet? – kérdezte a magasabbik.
– Hát, Mercedes, nem igaz?
– Nos, igen… – felelt a férfi udvariasan. Az alacsonyabb csak
a szemét forgatta a válaszomra. – Tudom. De arra lettem volna
kíváncsi, hogy… ez egy Mercedes Guardian? – Már-már áhítattal
ejtette ki a nevet. Úgy éreztem, ez a fickó jól kijönne Edward
Cullennel, a… vőlegényemmel (alig pár nappal az esküvőnk előtt
immár nem tagadhattam a nyilvánvaló tényt). – Állítólag még
Európában sem kapható – folytatta a férfi –, nemhogy itt.
Amíg a pillantása körbesimogatta a kocsim vonalait – amely
számomra alig különbözött bármely Mercedes szedántól, de mit
tudhatom én? –, röviden végiggondoltam, hogy mi is a bajom az
olyan szavakkal, mint a vőlegény, az esküvő, a férj és így tovább.
Egyszerűen nem állt össze a kép.
Nem elég, hogy úgy nevelkedtem, hogy a habos-babos fehér
ruháknak és a csokroknak még a gondolatába is beleborzongjak,
de ami ennél lényegesebb, képtelen voltam a férj megállapodott,
tiszteletre méltó, unalmas fogalmát összehangolni a saját,
Edwardról alkotott képemmel. Olyan volt, mint egy arkangyalra
osztani a könyvelő szerepét; lehetetlenség őt bármilyen hétköznapi
szerepben elképzelni.
Mint mindig, amikor Edwardra gondoltam, most is elragadott
csapongó képzeletem szédítő örvénye. Az idegen kénytelen volt
megköszörülni a torkát, hogy odafigyeljek rá; változatlanul a márkára
és a modellre vonatkozó válaszomra várt.
– Nem tudom – feleltem őszintén.
– Nem bánja, ha lefényképezkedem vele?
Időbe telt, mire felfogtam.
– Komolyan beszél? Le akarja fényképeztetni magát a kocsival?
– Hát persze. Különben senki sem fog hinni nekem.
– Hát… jó. Rendben. – Sietve visszatettem a töltőpisztolyt, és
bemásztam a vezetőülésre, miközben az autómániás pasas hatalmas,
profinak tűnő fényképezőgépet bányászott elő a hátizsákjából.
Lefotózták egymást a barátjával a motorház mellett, aztán
átmentek a kocsi farához.
– Hol az én jó öreg furgonom? – nyöszörögtem magam elé.
Nagyon, de nagyon fura véletlen – túlságosan is –, hogy a kocsim
éppen néhány héttel azután mondta be végleg az unalmast,
hogy Edwarddal megkötöttük némiképpen aránytalan egyezségünket,
melynek egyik pontja szerint vehet nekem egy új kocsit,
amennyiben az enyém kilehelné a lelkét. Edward esküdözött,
hogy erre számítani lehetett; a furgonom hosszú, teljes életet élt,
majd természetes halállal múlt ki. Állítása szerint. Nekem meg
persze nem állt módomban ellenőrizni a sztorit, sem pedig egyedül
feltámasztanom a kocsimat. A kedvenc autószerelőm…
Ennek a gondolatnak azonnal megálljt parancsoltam. Nem
voltam hajlandó megengedni, hogy kibontakozzon. Helyette az
odakint álló két fickó párbeszédére figyeltem, amit jócskán tompított
az ablaküveg.
– …egy lángszóróval esett neki a videóban, amit a neten láttam.
Meg se kottyant a verdának, de még a lakkozásban sem tett
kárt.
– Még szép. Ezen a babán egy tankkal is átmehetsz. De ideát
nemigen van piaca. Főleg közel-keleti diplomatáknak, fegyverkereskedőknek,
drogbáróknak tervezték.
– Gondolod, hogy a kiscsaj valaki? – kérdezte az alacsony halkabban.
Lángoló arccal húztam le a fejem.
– Tudom is én – vont vállat a magas. – Talán. El nem tudom
képzelni, minek neki errefelé a rakétabiztos üveg és a hatmázsányi
páncélozott karosszéria. Biztosan valami veszélyesebb helyre tart.
Páncélozott karosszéria. Hatmázsányi páncélozott karosszéria.
És rakétabiztos üveg? Csodás! Mi történt a régi jó golyóállóval?
Na, ennek legalább volt valami értelme, már ha valakinek ilyen
fanyar humorérzéke van.
Nem mintha nem számítottam volna arra, hogy Edward kihasználja
az egyezségünket, és a maga javára billenti, hogy sokkal
többet adhasson, mint amennyit kaphat. Beleegyeztem, hogy idővel
lecserélheti a furgonomat egy új kocsira, természetesen nem
sejtve, hogy ez ilyen hamar bekövetkezhet. Egy napon kénytelen
voltam beismerni, hogy a furgonom nem más, mint a járdánkon
díszelgő csendélet, a klasszikus Chevyk emlékműve. Tudtam,
hogy az, amit ő új autóként nekem szán, mindenképpen kínos
lesz, mert mindenki bámulni és pletykálni fog. Na, igazam is lett.
De az még legsötétebb rémálmaimban sem merült fel, hogy két
kocsit fog venni nekem.
Egy „előtte” és egy „utána” autót, magyarázta, amikor kiakadtam.
Ez volt az „előtte” autó. Azt mondta, csak kölcsönben van,
és megígérte, hogy az esküvő után visszaviszi. Az egészből egy
kukkot sem értettem. Mostanáig. Haha! Törékeny emberi lényként
ugyebár mindenféle baleset fenyeget. Ráadásul saját balszerencsémnek
is oly mértékben potenciális áldozata vagyok, hogy
egészen nyilvánvalóan egy tankoknak is ellenálló járgányra van
szükségem, hogy biztonságban legyek. Kész röhej. Biztos nagyon
jól szórakoztak a testvéreivel a hátam mögött.
Vagy talán, de tényleg csak talán – suttogta a fejemben egy kis
hangocska –, nem is vicc ez, te lökött. Esetleg tényleg aggódik miattad.
Nem ez lenne az első alkalom, amikor egy kicsit túlzásba viszi.
Felsóhajtottam.
Az „utána” kocsit még nem láttam. Cullenék garázsának leghátsó
sarkában állt eldugva, egy lepellel letakarva. Tudom, hogy
legtöbben rég meglesték volna, de én tényleg nem voltam rá kíváncsi.
Annak a karosszériája valószínűleg nem páncélozott, mivel a
mézeshetek után már nem lesz rá szükségem. A tulajdonképpeni
elpusztíthatatlanság csupán egyike a számtalan előnynek, aminek
már előre örültem. Hogy végre én is Cullen lehetek, abban nem a
drága kocsi és a lenyűgöző hitelkártya volt a legjobb.
– Hahó! – kiáltott a magas pasas, és két kezével árnyékot vetve
próbált bekukkantani. – Kész vagyunk. Igazán köszönjük!
– Nincs mit – motyogtam, majd görcsölve beindítottam a motort,
és lassan, nagyon óvatosan lenyomtam a gázpedált…
Akárhányszor hajtottam végig a hazafelé vezető jól ismert úton,
még mindig nem tudtam nem észrevenni az esőtől kifakult hirdetéseket.
Minden egyes telefonpóznára tűzött vagy az utcanévtáblákra
ragasztott plakát olyan volt nekem, mint egy újabb pofon.
Egy jól megérdemelt pofon! Az agyam önkéntelenül visszatért
a korábban olyan hirtelen félbeszakított gondolathoz. Ezen
az útszakaszon képtelenség szabadulnom tőle. Hiszen időről időre
kedvenc autószerelőm képe suhant el mellettem.
A legjobb barátomé. Jacobé.
A „NEM LÁTTA EZT A FIÚT?” plakát ötlete nem Jacob
apjától származott. Hanem az enyémtől. Charlie nyomtatta ki,
és terítette be vele az egész várost. És nemcsak Forksot, hanem
Port Angelest, Sequimet, Hoquiamot, Aberdeent, és az Olympicfélsziget
többi települését is. Gondoskodott róla, hogy Washington
állam minden rendőrőrsének falán is ott virítson a szórólap.
Saját őrsén egy egész faliújságot szenteltek Jacob keresésének.
A tábla azonban majdnem üres volt, ami rettenetesen csalódottá
és kiábrándulttá tette.
Apámat nem csak a bejelentések hiánya keserítette el. Sokkal
inkább Billy, Jacob apjának viselkedése, aki apa legjobb barátja.
Mert Billy nem vett részt a tizenhat éves „szökevény” keresésében.
Mert Billy nem volt hajlandó La Pushban, a tengerparti
rezervátumban, Jacob otthonában kiragasztani a szórólapokat.
Mert úgy tűnt, mintha beletörődött volna Jacob eltűnésébe,
mintha nem tehetne semmit. Mert Billy kijelentette:
– Jacob már felnőtt. Majd hazajön, ha akar.
Bennem is csalódott, amiért Billy mellé álltam, és én sem
voltam hajlandó plakátot ragasztani, mert Billyvel gyakorlatilag
mindketten tudtuk, hol van Jacob, és azt is, hogy ezt a fiút senki
sem látta.
A plakátoktól a szokásos gombóc megint naggyá dagadt a torkomban,
a szememet szokás szerint csípték a könnyek, és örültem,
hogy Edward vadászni ment ezen a szombaton. Reakcióm
láttán ő is rémesen érezné magát.
Persze a szombatnak volt hátránya is. Ahogy lassan, óvatosan
befordultam az utcánkba, megláttam a házunk felhajtóján apa
járőrkocsiját. Megint kihagyta a horgászást. Még mindig az esküvő
miatt duzzog.
Ezek szerint nem tudok majd otthonról telefonálni, pedig fel
kéne hívnom…
Leparkoltam a járda szélén a Chevy-műemlék mögött, és elővettem
a kesztyűtartóból a mobilt, amit Edward vészhelyzet esetére
adott. Bepötyögtem a számot, aztán az ujjamat a piros gombon
tartottam, miközben kicsengett. Biztos, ami biztos.
– Halló! – vette fel Seth Clearwater, mire megkönnyebbülten
sóhajtottam fel. Túlságosan be voltam rezelve ahhoz,
hogy nővérével, Leah-val beszéljek. A mondás, hogy „leharapom
a fejedet”, Leah esetében nem feltétlenül volt átvitt
értelmű.
– Szia Seth, Bella vagyok.
– Á, helló Bella! Mizújs?
Elszorult a torkom. Rettentően nagy szükségem volt a biztatásra.
– Megvagyok.
– A hírek miatt hívsz?
– Olvasol a gondolataimban.
– Nem mondhatnám. Nem vagyok Alice. Egyszerűen csak
kiszámítható vagy – viccelődött. Az odalent, La Pushban lakó
quileute falkából Seth volt az egyetlen, akinek nem esett nehezére
nevükön neveznie Cullenéket, hogy a majdnem mindentudó
leendő sógornőmmel való viccelődést már ne is említsem.
– Tudom. – Egy pillanatra elbizonytalanodtam. – Hogy van?
Nagyot sóhajtott.
– Mint mindig. Nem hajlandó beszélni, pedig tudjuk, hogy
hall bennünket. Tudod, igyekszik nem emberként gondolkozni.
Csak az ösztöneit követi.
– Tudod, hol van most?
– Valahol Észak-Kanadában. Nem tudom, melyik tartományban.
Nem nagyon izgatják az államhatárok.
– Van bármi, ami arra utalna, hogy…
– Nem jön haza, Bella. Sajnálom.
Nyeltem egyet.
– Semmi vész, Seth. Kérdés nélkül is tudtam. Csak képtelen
vagyok feladni a reményt.
– Na ja. Mind így vagyunk ezzel.
– Kösz, hogy elviselsz, Seth. A többiek biztosan macerálnak
miattam.
– Nem ők a legnagyobb rajongóid – hagyta rám vidáman. –
Szerintem elég gáz. Jacob döntött és te is. Jake-nek nem tetszik
a falka hozzáállása, de ő maga sincs oda az örömtől, hogy még
mindig foglalkozol vele.
Elakadt a lélegzetem.
– Azt hittem, nem áll szóba veled.
– Bármennyire igyekszik is, mégsem tud mindent eltitkolni
előlünk.
Ezek szerint Jacob tudja, hogy aggódom. Nem tudtam, hogy
érezzek efelől… De mindegy, legalább világos előtte, hogy nem
húztam el a csíkot, és nem feledkeztem meg róla teljesen. Lehet,
hogy képesnek tartott rá.
– Gondolom, találkozunk az… esküvőn – mondtam, nehezen
szűrve a szót a fogam között.
– Naná, ott leszünk anyával. Rendes vagy, hogy meghívtál bennünket.
Elmosolyodtam lelkes hangja hallatán. Bár Clearwaterék meghívása
Edward ötlete volt, örültem, hogy eszébe jutott. Jó, hogy
Seth ott lesz – kapocs, amely bármennyire gyenge is, a távollevő
tanúmhoz fűz.
– Hiányoznál, ha nem jönnél el.
– Mondd meg Edwardnak, hogy üdvözlöm, oké?
– Persze – feleltem, és a fejemet ingattam. Az Edward és Seth
között támadt barátság olyasmi volt, amit még mindig képtelen
voltam felfogni, azonban azt bizonyította, hogy a dolgok igenis
változhatnak. Hogy a vámpírok és a vérfarkasok jól kijöhetnek
egymással, ha akarnak, akárki akármit állít is.
Ez a fordulat azonban nem mindenkinek tetszett.
– Jaj! – mondta Seth, s a hangja felugrott egy oktávval. – Öö,
Leah hazajött.
– Hát, akkor szia.
A telefon elnémult. Az ülésen hagytam, és lélekben felkészültem
arra, hogy bemenjek a házba, ahol Charlie várt.
Szegény apámnak annyi mindennel meg kellett küzdenie.
Jacob eltűnése csak szalmaszál volt túlterhelt vállán. Legalább
annyira aggódott miattam, alig nagykorú lánya miatt, aki néhány
napon belül férjhez megy.
Lassan araszoltam a ház felé a szemerkélő esőben, visszagondolva
arra az éjszakára, amikor közöltük vele…"
Második részlet:
2. EGY HOSSZÚ ÉJSZAKA
– MÁRIS HIÁNYZOL!
– Nem kell elmennem. Maradhatok…
– Hmmm…
Egy hosszú pillanatig csend volt, csak a szívem kalapált. Zihálva
lélegeztünk, suttogva kapkodtuk a levegőt.
Néha olyan könnyen el tudtam felejteni, hogy egy vámpírral
csókolózom. Nem mintha hétköznapi vagy közönséges halandóként
gondoltam volna rá – egy másodpercre sem feledkezhettem
meg soha arról, hogy olyasvalakit ölelek, aki még egy angyalnál is
szebb –, hanem mert úgy tűnt, mintha semmiből sem állna, hogy
ajkát az ajkamra, az arcomra, a nyakamra tegye. Azt állította, már
rég túl van a kísértésen, amit a vérem jelent számára, s maga az
elképzelés, hogy elveszíthet, kigyógyította a vágyból. De tudtam,
hogy a vérem illata még mindig fájdalmat okoz neki, égeti a torkát,
mintha lángokat lélegezne be.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az övé is nyitva, s az arcomat
bámulja. Sosem értettem, miért néz így rám. Mintha én lennék
a főnyeremény, nem pedig az őrületesen szerencsés nyertes.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Arany szeme olyan mély
volt, hogy úgy képzeltem, egészen a lelkéig látok. Butaságnak
tűnt, hogy ez a kérdés, mármint a lelke létezése, valaha is kétséges
volt, még akkor is, ha vámpír. Senkinek nem volt nála szebb lelke,
szebb, mint zseniális elméje, semmihez sem fogható arca, vagy
káprázatos teste.
Úgy nézett vissza rám, mintha ő is látná az én lelkemet, és
mintha tetszene neki, amit lát.
Az én gondolataimban azonban nem tudott olvasni, mint mindenki
máséban. Ki tudja miért, valami fura zavar az agyamban
immunissá tett minden rendkívüli és ijesztő dolog ellen, amire
egyik-másik halhatatlan képes. (Csak az agyam volt immunis, a
testem azonban még védtelen maradt olyan vámpírok támadásával
szemben, akik máshogy működtek, mint ő.) Akármi rendellenesség
óvta is tőle a gondolataimat, én határozottan örültem
ennek. Gondolni sem akartam arra, hogy mi lenne egyébként.
Újra közelebb húztam arcát az enyémhez.
– Nem kérdéses, hogy maradok – motyogta.
– Nem, nem! Ma van a legénybúcsúd. Menned kell.
Ezt mondtam, de közben jobb kezem ujjai bronz hajába túrtak,
a bal kezem pedig a derekát húzta közelebb. Hűvös tenyerével az
arcomat simogatta.
– A legénybúcsút olyanoknak találták ki, akik szomorúak, amiért
vége az agglegényéletüknek. Én viszont alig várom, hogy magam
mögött hagyjam. Vagyis nem igazán van értelme.
– Igaz – leheltem torka téliesen hűs bőrére.
Elég közel álltam a boldogsághoz. Charlie nyilván a szobájában
aludt, ami gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy egyedül
vagyunk. Összegömbölyödtünk kis ágyamon, összefonódva,
amennyire csak lehet, eltekintve a vastag takarótól, amibe bebugyoláltam
magam, mint egy báb. Utáltam, hogy szükség van a
takaróra; valahogy tönkretette a romantikát, ha a fogam vacogni
kezdett. Azt pedig Charlie nagyon furcsállaná, ha augusztusban
bekapcsolnám a fűtést.
De ha már én kénytelen voltam betakarózni, legalább Edward
inge a földön hevert. Sosem sikerült betelnem tökéletességével, fehér,
hűvös és márványsima testével. Végigsimítottam mellkasán,
keresve a lapos hasához vezető utat, és csak ámuldoztam. Kön�-
nyű borzongás futott végig rajta, szája újra megtalálta az enyémet.
Nyelvemet óvatosan üveg simaságú ajkához nyomtam, mire
felsóhajtott. Édes lélegzete hűvösen és illatosan cirógatta végig az
arcomat.
El akart húzódni – mindig így reagált, amikor úgy érezte, túl
messzire mentünk. Reflexszerűen tett így, miközben legszívesebben
folytatta volna. Edward élete nagy részében visszautasított
minden testi örömöt. Tudtam, hogy most ijesztő lehet neki ez a
változás.
– Várj! – mondtam, elkaptam a vállát, és közelebb húzódtam
hozzá. Fél lábamat egy rúgással kiszabadítottam, és köré fontam.
– Gyakorlat teszi a mestert.
– Mostanra már eléggé mesterei vagyunk a dolognak, nem
gondolod? – heherészett. – Aludtál te egyáltalán az elmúlt hónapban?
– De ez a jelmezes főpróba – emlékeztettem –, és mi csak egyes
jeleneteket próbáltunk el. Nincs idő továbbra is óvatoskodni.
Azt hittem, nevetni fog, de nem felelt, és a teste megmerevedett
a hirtelen izgalomtól. Szemében az arany, ami eddig folyékony
volt, mintha megkeményedett volna.
Végiggondoltam szavaimat, és rájöttem, mit hallhatott ki belőlük.
– Bella! – suttogta.
– Ne kezdd most megint! – mondtam. – Megegyeztünk.
– Nem is tudom. Alig bírok koncentrálni, amikor így vagy velem.
Képtelen vagyok világosan gondolkodni. Nem fogom tudni
visszafogni magam. Bajod lesz belőle.
– Ugyan már!
– Bella…
– Psszt! – Megcsókoltam, hogy elfojtsam pánikrohamát. Ezt
már hallottam. Nem bújhat ki az egyezség alól, miután ragaszkodott
ahhoz, hogy előbb hozzámenjek.
Egy pillanatra visszacsókolt, de éreztem, hogy nem az addigi
hévvel. Aggódik, mindig aggódik. Mennyire más lenne, ha már
nem kellene nyugtalankodnia miattam! Mit kezdene azzal a sok
szabadidejével? Kénytelen lenne új hobbi után nézni.
– Hogy van az inad? – kérdezte.
Tudván, hogy nem szó szerint érti, így feleltem:
– Finom melegen.
– Komolyan? Nem szállt bele a bátorságod? Még nem késő
meggondolnod magad.
– Te ki akarsz rúgni?
– Csak biztosra megyek – kacarászott. – Nem akarom, hogy
olyasvalamit tegyél, amiben nem vagy tökéletesen biztos.
– Biztos vagyok benned. A többit majd valahogy túlélem.
Tétovázott, mielőtt felelt volna, én pedig azon tűnődtem, vajon
mit mondtam már megint, amit nem kellett volna.
– Tényleg? – kérdezte halkan. – Mármint nem az esküvőre
gondolok, abban biztos vagyok, hogy azt minden kétséged ellenére
túléled, hanem az utánra… mi lesz Renée-vel, és mi lesz
Charlie-val?
Felsóhajtottam.
– Hiányozni fognak. – Vagy ami még rosszabb, én fogok hiányozni
nekik, de nem akartam olajat önteni a tűzre.
– Angela, Ben, Jessica és Mike?
– A barátaim is hiányozni fognak – mosolyogtam a sötétben. –
Főleg Mike. Jaj, Mike! Hogy élek nélküle ezután?
Edward felmordult.
Felnevettem, de aztán elkomolyodtam.
– Edward, már vagy ezerszer végigrágtuk ezt. Tudom, hogy nehéz
lesz, de ez az, amit akarok. Téged akarlak, téged és örökre.
Egyetlen élet egyszerűen nem elég nekem.
– Örökre jéggé dermedve tizennyolc évesen – suttogta.
– Minden nő álma – ugrattam.
– Sosem változol… sosem haladsz előre.
– Ez mit jelent?
Nem válaszolt azonnal.
– Emlékszel, amikor megmondtuk Charlie-nak, hogy összeházasodunk?
És ő azt hitte… terhes vagy?
– És azt fontolgatta, hogy lelőjön-e téged – vihogtam. – Ismerd
be, hogy egy másodpercig komolyan elgondolkodott rajta!
Nem felelt.
– Mi a baj, Edward?
– Csak azt kívánom… nos, hogy bárcsak igaza lett volna!
A csodálkozástól a lélegzetem is elállt.
– Leginkább amiatt, mert lehetett volna igaza is. Hogy volna
ilyen lehetőségünk. Gyűlölöm ezt is elvenni tőled.
Beletelt egy percbe, mire felelni tudtam.
– Tudom, mit csinálok.
– Honnan tudhatnád, Bella? Nézd meg az anyámat! Nézd meg
a húgomat! Nem olyan egyszerű áldozat, mint amilyennek képzeled.
– Esme és Rosalie pompásan kijön egymással. Ha később gondot
okoz, megtehetjük ugyanazt, amit Esme: örökbe fogadhatunk.
Felsóhajtott, de a hangja vad volt.
– Nem helyes! Nem akarom, hogy miattam kénytelen legyél
áldozatokat hozni. Adni akarok neked, nem elvenni tőled.
Nem akarom ellopni a jövődet. Ha emberek lennénk…
Kezemet a szájára tapasztottam.
– Te vagy a jövőm. Most pedig hagyd abba! Ne lógasd az orrod,
mert hívom a testvéreidet, hogy vigyenek el innen! Talán mégis
szükséged van arra a legénybúcsúra.
– Sajnálom. Nyavalygok, igaz? Biztos az idegeim teszik.
– Talán neked szállt inadba a bátorságod?
– Nem abban az értelemben. Egy évszázadot vártam, hogy
elvehessem Önt, Miss Swan. Alig várom az esküvői ceremóniát…
– Elhallgatott a gondolat kellős közepén. – Ó, az isten
szerelmére!
– Mi a baj?
– Nem kell hívnod a testvéreimet – mondta fogcsikorgatva. –
Emmett és Jasper nyilvánvalóan nem fogják hagyni, hogy kibújjak
a ma esti buli alól.
Egy pillanatra szorosabban öleltem magamhoz, azután elengedtem.
Eszem ágában sem volt szembeszállni Emmettel.
– Érezd jól magad!
Csikorgás hallatszott az ablak felől, valaki acélos körömmel
karmolászta az üvegtáblát, és el is érte a kívánt hatást, mert a szőr
is felállt a hátamon tőle.
– Ha nem küldöd ki Edwardot – sziszegte az éjszakában egyelőre
még láthatatlan Emmett vészjóslóan –, majd mi bejövünk érte.
– Menj! – nevettem. – Még mielőtt darabokra szedik a házunkat.
Edward grimaszolva ugyan, de egyetlen könnyed mozdulattal
felkelt, s egy másikkal már fel is vette az ingét. Lehajolt, és homlokon
csókolt.
– Aludj! Nagy nap lesz holnap.
– Köszi! Ettől biztosan jól el tudok lazulni.
– Találkozunk az oltár előtt.
– A fehér ruhás leszek. – Tetszett, hogy ilyen tökéletesen
blazírtan hangzott.
Heherészve felelt:
– Nagyon meggyőző. – Majd hirtelen leguggolt, izmai megfeszültek,
mint a rugó. És eltűnt. Olyan gyorsan ugrott ki az ablakon,
hogy azt szemmel képtelen voltam követni.
Odakintről halk puffanás hallatszott és Emmett káromkodása.
– Jó lesz, ha vigyáztok, és nem késik el miattatok – mormogtam,
tudván, hogy hallják.
Ekkor Jasper arca jelent meg az ablakban, mézszínű haja ezüstösen
csillogott a felhőkön áttörő gyenge holdfényben.
– Ne aggódj, Bella! Időben hazavisszük.
Egyszeriben nagyon nyugodt lettem, s minden kételyem jelentéktelennek
tűnt. Jasper a maga módján ugyanolyan tehetséges
volt, mint Alice a rejtélyes, ámde precíz jóslataival. Jasper nem
a jövőbe lát, hanem képes befolyásolni a hangulatot, az ember
kénytelen úgy érezni, ahogyan ő akarja.
Feszengve, még mindig a takarómba bugyolálva felültem.
– Jasper? Mit csinálnak a vámpírok a legénybúcsún? Ugye nem
sztriptízklubba viszitek?...
Harmadik részlet:
...
Egy másodpercre megpillantottam Edward tükörképét – mellette
egy sötét hajú szépséggel. A lány bőre tejfehér volt, szeme
hatalmas az izgalomtól, s sűrű szempilla keretezte. A fényes, fehér
ruhájának karcsú szabásvonala az uszálynál ravaszul kiszélesedett,
majdnem úgy, mint egy fordított kála, s olyan ügyesen
szabták, hogy a lány teste elegánsnak és kecsesnek látszott, miközben
mozdulatlanul állt.
Még mielőtt pisloghattam volna, és a szépség helyét újra én
vettem volna át, Edward hirtelen megfeszült, és gépiesen a másik
irányba fordult, mintha valaki a nevét kiáltotta volna.
– Ó! – mondta. Szemöldökét egy pillanatra összeráncolta, de
aztán arca ugyanolyan hirtelen elsimult.
Egyszeriben sugárzó mosoly terült szét az arcán.
– Mi az? – kérdeztem.
– Meglepetés nászajándék.
– Tessék?
Nem felelt, csak újra táncolni kezdett, ellenkező irányba terelve-
forgatva, mint az előbb, el a fényektől, a táncparkettet körülvevő
éjsötét sávba siklott velem.
Meg sem állt az egyik hatalmas cédrus sötét árnyékáig. Akkor
egyenesen a legfeketébb foltra nézett.
– Köszönöm – mondta a sötétségnek. – Ez nagyon… kedves tőled.
– A Kedves a második keresztnevem – felelt a fekete éjszakából
egy ismerős, reszelős hang. – Szabad?
A torkomhoz kaptam, és ha Edward nem tartott volna, garantáltan
összeesem.
– Jacob! – fulladoztam, egy kis levegőhöz jutva. – Jacob!
– Szevasz, Bells!
Arra botorkáltam, amerről a hangját hallottam. Edward erősen
tartott a könyökömnél fogva, amíg két másik erős kéz el nem kapott
a sötétben. Jacob bőre égetett a vékony szaténruhán keresztül,
amikor magához ölelt. Meg sem próbált táncolni; csak ölelt,
én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat. Lehajolt, hogy arcát a
fejem búbjához szorítsa.
– Rosalie sosem bocsátja meg, ha nem táncolok vele, ahogy
az illik – motyogta Edward, amiből tudtam, hogy magunkra
hagy bennünket. Ez volt az ő nászajándéka nekem – ez a pillanat
Jacobbal.
– Jaj, Jacob! – Most már sírtam. Képtelen voltam tisztán kiejteni
a szavakat. – Köszönöm.
– Hagyd abba a pityergést, Bella! Tönkreteszed a ruhádat. Csak
én vagyok az.
– Csak? Jaj, Jake! Most már minden tökéletes.
Felhorkantott.
– Na ja! Indulhat a buli. Végre megjött a vőlegény tanúja.
– Most már itt van mindenki, akit szeretek.
Éreztem, ahogy az ajka a hajamhoz ér.
– Sajnálom, hogy elkéstem, kedvesem.
– Annyira örülök, hogy eljöttél!
– Épp azt akartam.
A vendégek felé pillantottam, de a táncosok eltakarták előlem
Jacob apját.
– Billy tudja, hogy itt vagy? – De mire kimondtam, rájöttem,
hogy nyilván előre tudta, csakis ez lehet korábbi ünnepélyes arckifejezésének
magyarázata.
– Sam biztosan elmondta neki. Majd odamegyek hozzá, ha…
ha vége a bulinak.
– Annyira boldog lesz, hogy itthon vagy!
Jacob egy kissé elhúzódott és felegyenesedett. Egyik kezét a gerincem
tövén hagyta, a másikkal pedig megragadta a jobb kezemet,
és az övével együtt a mellkasára tapasztotta. Tenyerem alatt
éreztem a szívverését, és biztos voltam benne, hogy nem véletlen
tette oda a kezemet.
– Nem tudom, jut-e nekem több ennél az egy táncnál – mondta,
és lassan körözni kezdett velem, fittyet hányva a hátunk mögül
jövő zene tempójára. – Legjobb lesz, ha nem pazarlom el.
Szívdobbanása ritmusára mozogtunk.
– Örülök, hogy eljöttem – mondta Jacob halkan egy perc elteltével.
– Nem hittem volna. De jó látni téged… még egyszer. Nem
is annyira szomorú, mint gondoltam.
– Nem akarom, hogy szomorú légy.
– Tudom. És nem azért vagyok itt ma éjjel, hogy lelkifurdalásod
legyen.
– Dehogy. Boldog vagyok, hogy eljöttél. Ennél szebb ajándékot
nem is kaphattam volna tőled.
Felnevetett.
– Még szerencse, mivel nem volt időm megállni igazi ajándékot
venni.
A szemem időközben hozzászokott a sötéthez, és most már az
arcát is ki tudtam venni, igaz, magasabbról nézett le rám, mint
gondoltam volna. Lehetséges, hogy még mindig nő? Már meghaladta
a két métert is, az biztos. Megkönnyebbülés volt újra látni
ismerős vonásait, magas arccsontját, ennyi idő elteltével – mélyen
ülő szemeire árnyékot vetett dús, fekete szemöldöke, telt ajka
szarkasztikus mosolyra húzódott hófehér fogsora fölött, ami nagyon
is illett beszédmódjához. A szeme sarka megfeszült – óvatos.
Láttam rajta, hogy ma este nagyon óvatos. Megtett minden tőle
telhetőt, hogy boldoggá tegyen, hogy ki ne szaladjon a száján,
mindez mibe került neki.
Soha semmit nem tettem, amivel kiérdemelhettem volna egy
olyan barátot, mint Jacob.
– Mikor döntötted el, hogy visszajössz?
– Tudatosan vagy tudat alatt? – Nagy levegőt vett, mielőtt felelt
volna az önmagának feltett kérdésre. – Nem igazán tudom. Azt
hiszem, már egy ideje errefelé vándoroltam, talán mert ide tartottam.
De csak ma reggel kezdtem el igazán rohanni. Nem tudtam,
ideérek-e – nevetett. – El sem tudod képzelni, milyen fura
érzés újra két lábon járni! És a ruha! Aztán még bizarrabb, mert
elfelejtettem, milyen viselni, és nem számoltam vele. Kijöttem a
gyakorlatból az egész emberesdivel.
Lassan forogtunk körbe-körbe.
– Azért kár lett volna, ha nem látlak így. Megérte a hosszú utat.
Hihetetlenül nézel ki, Bella! Olyan gyönyörű vagy!
– Alice nagyon sokat dolgozott ma rajtam. És a sötét is előnyömre
válik.
– Tudod, hogy nekem nincs olyan sötét.
– Igaz. – Vérfarkas érzékek. Az ember könnyen megfeledkezett
arról, mikre képes, annyira emberinek tűnt. Főleg most.
– Levágtad a hajadat – jegyeztem meg.
– Aha. Tudod, így egyszerűbb. Gondoltam, érdemes kihasználnom,
hogy van kezem.
– Jól áll – füllentettem.
Felhorkant.
– Na persze. Saját kezűleg fodrászkodtam egy rozsdás konyhai
ollóval. – Egy pillanatig szélesen vigyorgott, aztán elhalványult a
mosolya. Arckifejezése komolyabb lett. – Boldog vagy, Bella?
– Igen.
– Akkor oké. – Éreztem, ahogy megrándul a válla. – Gondolom,
ez a lényeg.
– Te hogy vagy, Jacob? Most komolyan.
– Jól vagyok, tényleg. Többé nem kell miattam aggódnod. Leszállhatsz
Sethről.
– Nem csak miattad hívogatom. Kedvelem Sethet.
– Jó srác. Jobb társaság, mint egyesek. Én mondom, ha megszabadulhatnék
a fejemben karattyoló hangoktól, nagyjából tökéletes
dolog volna farkasnak lenni.
Olyan murisan hangzott, hogy nevetnem kellett.
– Na persze, az én fejemben sem hajlandóak elhallgatni.
– Nálad ez azt jelenthetné, hogy bediliztél. Persze én mindig is
tudtam, hogy bolond vagy – ugratott.
– Kösz szépen.
– Az őrület valószínűleg egyszerűbb, mint osztozni a falkaszellemben.
A bolond ember hangja nem uszít rád bébiszittert.
– Mi van?
– Sam odakint van. És még néhányan. Tudod, biztos, ami biztos.
– Miért, mi történhet?
– Ha, mondjuk, nem tudnám visszafogni magam, vagy ilyesmi.
Ha úgy döntök, tönkreteszem a bulit. – Megvillantott egy mosolyt,
erre a számára valószínűleg kellemes gondolatra. – De nem azért
vagyok itt, hogy tönkretegyem az esküvődet, Bella. Azért jöttem,
hogy… – Elhallgatott.
– Hogy tökéletessé tedd.
– Ez már magas nekem.
– Ugyan már, amikor így megnőttél?
Felmordult faviccem hallatán, majd felsóhajtott.
– Csak azért vagyok itt, hogy a barátod legyek. A legjobb barátod,
még egyszer, utoljára.
– Samnek jobban kéne bíznia benned.
– Hát, lehet, hogy én vagyok túl érzékeny. Talán mindenképpen
eljöttek volna, hogy Sethre vigyázzanak. Elég sok vámpír
nyüzsög itt, és Seth elég lazán veszi a dolgot.
– Seth tudja, hogy nincs veszélyben. Ő jobban megérti Cullenéket,
mint Sam.
– Hát persze – hagyta rám Jacob békítően, hogy megelőzze a
veszekedést.
Furcsa volt, hogy ennyire diplomatikus.
– Sajnálom, hogy nem tudsz megszabadulni azoktól a hangoktól
– mondtam. – Bárcsak segíthetnék!
– Nem annyira rossz. Csak egy kicsit nyafogtam.
– És te… boldog vagy?
– Majdnem. De ne foglalkozzunk velem! Ma te vagy a sztár –
heherészett. – Fogadjunk, hogy élvezed! Végre a figyelem középpontjában
lehetsz.
– Aha. Lubickolok benne.
Felnevetett, majd elnézett a fejem felett. Ajakbiggyesztve tanulmányozta
a parti vibráló ragyogását, a táncosok elegáns kavargását, a
girlandokból pergő szirmok libegését. Én is odanéztem, ahová ő. Az
egész mintha nagyon távol lett volna ettől a sötét, csendes helytől.
Mintha egy üveggömbben figyelném a hópelyhek fehér kavargását.
– Meg kell hagyni – jegyezte meg Jacob –, tudják, hogyan kell
bulizni.
– Alice utánozhatatlan. Nagyon tud.
– Vége a számnak – sóhajtott Jacob. – Szerinted lehet szó még
egy táncról? Vagy az már túlzás?
Erősebben szorítottam magamhoz.
– Addig táncolok veled, ameddig csak akarod.
Felnevetett.
– Na, az érdekes lenne. Azt hiszem, jobb, ha megelégszem kettővel.
Nem akarom, hogy kipletykáljanak.
Újra forogni kezdtünk.
– Azt hinné az ember, hogy már megszoktam a tőled való búcsúzkodást
– motyogta.
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban.
Jacob komoran nézett rám. Ujját végighúzva az arcomon letörölte
a könnyeimet.
– Nem neked kellene sírnod, Bella.
– Esküvőkön mindenki sír – feleltem ostobán.
– Ezt akarod, nem?
– De.
– Akkor mosolyogj!
Megpróbáltam, ő pedig grimaszom láttán elnevette magát.
– Igyekszem majd így emlékezni rád. Úgy teszek, mintha…
– Mintha mi? Mintha meghaltam volna?
Összeszorította a fogát. Láthatóan küzdött magával – hiszen
azon iparkodott, hogy jelenlétét ajándékká, s ne ítéletté tegye.
Tudtam, mit akar mondani.
– Nem – felelt végül. – De a lelki szemeim előtt ilyen maradsz.
Kipirult arcú. Dobogó szívű. Kétballábas. Meg minden.
Szándékosan a lábára tapostam, amilyen erősen csak tudtam.
Elmosolyodott.
– Ez az én Bellám.
Aztán belekezdett valami másba, de végül összeszorította az
ajkait. Megint csak fogcsikorgatva küzdött a szavakkal, melyeket
nem akart kimondani.
Régebben olyan egyszerű volt Jacobbal! Természetes, mint a
lélegzés. De amióta Edward visszatért az életembe, állandósult
a feszültség köztünk. Mert – legalábbis Jacob szemében – azzal,
hogy Edwardot választottam, a halálnál is rosszabb sorsot választottam,
vagy valami azzal egyenlőt.
– Mi az, Jake? Csak mondd el! Mindent elmondhatsz nekem.
– Nekem… nincs mit mondanom.
– Ne csináld már! Ki vele!
– Pedig igaz. Nem mondani… hanem kérdezni akarok valamit.
Olyasmit, amire neked kell felelned.
– Ki vele!
Még egy percig küszködött, majd kifújta a levegőt.
– Nem volna szabad. Nem számít. Csak olyan betegesen kíváncsi
vagyok.
Értettem, hiszen olyan jól ismertem.
– Nem ma éjjel fog megtörténni, Jacob – suttogtam.
Jacob még mániákusabban viszonyult ember létemhez, mint
Edward. Számára kincs volt minden egyes szívdobbanásom, tudván,
hogy meg van számlálva.
– Hű! – mondta, s megpróbálta leplezni megkönnyebbülését. – Hű!
Újabb szám kezdődött, de ezúttal nem vette észre a váltást.
– Mikor? – suttogta.
– Nem tudom biztosan. Talán egy-két hét múlva.
Hangja megváltozott, provokáló, gúnyos éle lett.
– Mire vártok?
– Egyszerűen nem akartam a nászutamat fájdalmas vonaglással
tölteni.
– Inkább mivel töltenéd? Sakkozással? Hehe.
– Nagyon vicces.
– Csak hülyülök, Bells. De most őszintén, nem értem, mire jó
ez. Nem lehet igazi nászutad a vámpíroddal, akkor minek az egész
hercehurca? Nevezzük nevén a gyereket! Nem ez az első alkalom,
hogy elhalasztod a dolgot. Bár ez jó – mondta hirtelen elkomolyodva.
– Ne érezd kínosan magad miatta!
– Nem halasztok el semmit – csattantam fel. – És igenis, lehet
igazi nászutam. Megtehetek bármit, amit csak akarok. Szállj már
le a témáról!
Hirtelen félbeszakította lassú körözésünket. Egy pillanatra azt
hittem, talán végre észrevette, hogy megváltozott a zene, és lázasan
agyaltam, hogy simítsam el ezt a kis összezördülésünket, mielőtt
elbúcsúzik tőlem. Nem szabad ilyen hangulatban elválnunk.
Most azonban furcsa, zavarodott borzadállyal meredt rám.
– Tessék? – lihegte. – Mit mondtál?
– Miről? Jake? Mi a baj?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése